Egy ideje egyre gyakrabban gondolkodom azon, hogy mit jelent számomra az, ami igazán fontos. Nem elméletben, nem nagy mondatok szintjén, hanem a mindennapokban. Arra jutottam, hogy semmi lényeges nem egyszeri döntésekből áll össze. Hanem apró, ismétlődő mozdulatokból. Olyan lépésekből, amiket akkor is megteszek, amikor nincs hozzá különösebb kedvem, amikor nincs ünnepi hangulat, amikor egyszerűen csak telik a nap.
Nekem ezek a lépések szó szerint lépések lettek.
Évek óta figyelek arra, hogy minden nap meglegyen a sétám. Nem azért, mert sportosnak akarok látszani, és nem is azért, mert "kellene". Egyszerűen csak észrevettem, hogy amikor mozgok, akkor jobban vagyok magammal. Az órámon napi 6000 lépést állítottam alapnak. Ez alá szinte soha nem megyek. Nem kényszerből, inkább belső megállapodásként. Tudom, hogy ha ez megvan, akkor valamit már tettem magamért azon a napon.
Vannak napok, amikor könnyű. Szinte észrevétlenül összejön. És vannak olyanok is, amikor tudatosan kell elindulnom. Amikor inkább maradnék, inkább halogatnék, inkább kifogásokat gyártanék. Ilyenkor nem a lépések száma számít, hanem maga a döntés. Hogy kilépek-e. Hogy elindulok-e. Mert valahogy mindig ott történik valami, amikor mozgásba kerülök. A gondolataim is elrendeződnek, a feszültség oldódik, a testem megkönnyebbül.
A hétköznapjaim általában 6000 és 12000 lépés között telnek. Nem hajtom, nem mérem görcsösen. Ezek a séták inkább átmenetek. Két gondolat között, két feladat között, két érzés között. Sokszor itt jövök rá dolgokra, itt engedem el azt, ami már nem szolgál, és itt kerül a helyére az is, ami fontos.
Hétvégén más történik. Ilyenkor gyakran 15–20 ezer lépést is lesétálok. Nem egyedül, nem magányosan, hanem együtt. Beszélgetve, nevetve, néha hallgatva. Ezek a napok már nem csak rólam szólnak, hanem a kapcsolódásról is. És közben, szinte mellékesen, épül az állóképességem. Nem erőlködve, hanem természetesen.
Soha nem egyetlen mozgásformához ragaszkodtam. Nyáron biciklizek, ősszel úsztam is, télen marad a séta és a túrázás. Mindig ahhoz igazodom, ami jól esik, ami éppen beleillik az életembe. Nem akarok fegyelmezett lenni, inkább jelen. A testem meghálálja ezt a szabadságot, és én is jobban érzem magam tőle.
Hétvégén elmentünk egy egész napos, havas hegyi túrára. Nem terveztük nagy dolognak. Mentünk, ahogy jött. Odafelé úton, visszafelé térdig érő hóban, az erdőn át. A végén negyvennégyezer lépés lett belőle. Amikor megláttam a számot, nem büszkeséget éreztem elsősorban, hanem valami mélyebb nyugalmat. Azt, hogy a testem vitte magát. Hogy nem kellett küzdenem ellene. Hogy együtt voltunk.
Ahogy közeledek az ötvenhez, egyre kevésbé érdekel, mire vagyok képes egyszer-egyszer. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy milyen állapotban vagyok a hétköznapokban. Hogy jól érzem-e magam a bőrömben. Hogy el tudok-e indulni. Hogy meg tudom-e tenni azt a pár ezer lépést akkor is, amikor nincs kedvem hozzá.
Ma már tudom, hogy a nagy túrák nem célok az életemben. Inkább következmények. Annak a sok apró döntésnek az eredményei, amit nap mint nap meghozok magamért. És ha egy dolgot szeretnék megtartani az előttem álló években, akkor nem a teljesítményt választanám. Hanem ezt a ritmust. A lépéseket. Azokat, amiket minden nap megteszek azért, ami fontos nekem.
Gyergyai Krisztina, stílustanácsadó
A stílusról sokan azt gondolják, hogy ruhákból áll. Színekből, cipőkből, táskákból, ékszerekből. Pedig minél idősebb leszek, annál inkább azt érzem, hogy a stílus valójában sokkal több ennél. A stílus az, ahogyan élünk. Ahogyan döntéseket hozunk. Ahogyan eltöltünk egy szabad hétvégét. Ahogyan merünk elindulni egyedül. Gyergyai Krisztina,...
Az elmúlt egy hónapban három olyan vendégem is volt szín- és stílustanácsadáson, akik széles egyenes, vagyis H alkatúak voltak. Beszélgetés közben szinte mindegyikük azt mondta, hogy nem tudja eldönteni, milyen alkat lehet, mert nem klasszikus körte, nem igazi alma, és homokórának sem érzi magát. Gyergyai Krisztina, szín-és stílustanácsadó cikke.
Amikor végre megérkezik a jó idő, és előkerülnek a nyári ruhák, a legtöbb nő első gondolata általában az, hogy "na végre". Végre nem kell kabát, harisnya, vastag pulóver, rétegek. Végre lehet egy kicsit könnyedebben, lazábban öltözni. Aztán sokszor ott jön a furcsa érzés a tükör előtt. Valahogy mégsem az az összhatás, amire számítottunk. Gyergyai...
Ahogy elkezd melegedni az idő, és végre előbújik a nap, valami furcsa dolog történik a nőkkel. Télen még egészen jól elvagyunk magunkkal. Kabát, rétegek, hosszabb kardigánok, sötétebb ruhák – valahogy könnyebb. Aztán egyszer csak megérkezik az első igazán meleg nap, és hirtelen minden megváltozik. Gyergyai Krisztina, stílustanácsadó cikke.
