Stílusos öltözködés- 34 év változásai

Nemrég előkerült néhány régi fotóm. Több mint harmincévesek, 34 év választja el őket azoktól a képektől, amelyeket ma készítek magamról. Gyergyai Krisztina, stílustanácsadó cikke.

Elkezdtem nézegetni őket, aztán kíváncsiságból mai fotókat kerestem melléjük. Nem ugyanazokat a ruhákat akartam reprodukálni, és nem is ugyanazokat a beállításokat. Egyszerűen csak azt néztem: vajon mennyit változott a stílusom ennyi idő alatt? És egészen meglepő volt a válasz. Rengeteget változott. És közben szinte semmit.

Más ruhák, más élet – de valami mégis ugyanaz

A régi képeken 16 éves vagyok. Más volt a divat, más volt az életem, és természetesen én is egészen máshol tartottam.

Mégis, amikor egymás mellé tettem a régi és a mostani fotókat, sorra kezdtek előjönni ugyanazok a motívumok.

Ott a hatalmas karimájú kalap akkor és most. A fekete fürdőruha. A horgolt, áttört anyagok. A természetes, szalmaszínű kiegészítők. A rövid fazonok. Az aszimmetria. A nőies, testet követő vonalak. És főleg azok a ruhák, amelyekben mindig van valami kicsit szokatlan.

Az egyik régi képen egy élénk rózsaszín, aszimmetrikus, félvállas darabot viselek. A mai képen egy zöld, különleges szabású, szintén aszimmetrikus felsőt. Egyáltalán nem ugyanolyan a két öltözék – mégis ugyanaz a gondolat van mögöttük. Másik korszak. Másik divat. Másik nő. De ugyanaz a vonzódás a drámai, feltűnő részletekhez. És ez az, ami igazán érdekes.

Vajon eltűnhet a saját stílusunk?

Stílustanácsadóként nagyon sok ötven, hatvan, sőt hetven év feletti nővel találkozom. A tanácsadás során nemcsak azt nézzük meg, hogy milyen színek vagy fazonok állnak jól. Beszélgetünk is.

Gyakran megkérdezem:

Mit szerettél viselni fiatalon?

És ilyenkor néha egészen váratlan történetek kerülnek elő.

Előttem ül valaki egy visszafogott fekete vagy barna öltözékben, és egyszer csak kiderül, hogy húszévesen rajongott a tűzpiros kalapokért. Vagy állandóan tűsarkúban járt. Bohém nadrágokat hordott. Különleges ékszereket gyűjtött. Imádta a romantikus ruhákat. Vagy éppen a meghökkentő, drámai darabokat.

Ránézek arra, amit most visel, és ebből szinte semmi nem látszik. De hová lett? Sokszor nem a stílus tűnt el. Az élet történt közben.

Harminc év alatt nagyon sok minden történhet velünk

Munka. Gyerekek. Házasság. Válás. Költözés. Új munkahely. Anyagi lehetőségek. Testi változások. Nehezebb és könnyebb életszakaszok. Olyan időszakok, amikor sok energiánk jut magunkra, és olyanok is, amikor szinte semmi.

És közben az öltözködésünk alkalmazkodik.

Egyre fontosabb lesz, hogy gyors legyen. Praktikus legyen. Kényelmes legyen. Megfeleljen a munkahelyen. Lehessen benne rohanni. Ne kelljen rajta sokat gondolkodni.

Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy a ruhatár ugyan működik, de mi magunk valahogy eltűntünk belőle. Én is átmentem ilyen időszakokon.

Az én életem sem úgy telt az elmúlt 34 évben, hogy minden reggel tökéletesen felöltözve, a saját stílusomat száz százalékosan megélve léptem ki az ajtón. Voltak olyan élethelyzeteim, amikor kevésbé figyeltem magamra, amikor praktikusabban öltöztem, vagy egyszerűen háttérbe szorult mindaz, ami korábban fontos volt.

De amikor újra több figyelmet tudtam fordítani magamra, mindig visszatértek bizonyos dolgok.

A drámaiság. A különleges szabások. A hangsúlyos részletek. A nőies darabok. Az a fajta öltözködés, amelyben van valami váratlan.

Most már tudatosan tudom, hogy ezek hozzám tartoznak. 16 évesen egyszerűen csak levettem a fogasról azt, ami tetszett.

Fiatalon sokszor még ösztönösen öltözünk

Fiatalon próbálgatjuk magunkat. Kísérletezünk a hajunkkal, a sminkünkkel, a ruháinkkal. Egyik nap romantikusak vagyunk, másnap sportosak, harmadnap felveszünk valamit, amitől a család a fejét fogja.

Bontogatjuk a szárnyainkat.

Persze rengeteg melléfogás is van ebben. De közben nagyon értékes nyomokat hagyunk magunk után.

Mert azok között a régi választások között gyakran ott vannak azok a dolgok is, amelyekhez valamiért újra és újra ösztönösen vonzódtunk.

Ezért érdekel engem stílustanácsadóként az is, hogy egy nő hogyan öltözött tíz-, húsz- vagy akár harminc évvel korábban. Nem azért, mert vissza akarom öltöztetni húszévesnek. Hanem azért, mert ott néha megtaláljuk azt, amit azóta elveszített.

Nem a régi ruhát kell visszahozni

Ha valaki húszévesen imádta a piros kalapokat, hatvanévesen nem feltétlenül kell ugyanolyan piros kalapot vásárolnia.

Ha harminc éve miniszoknyában és tűsarkúban érezte magát fantasztikusan, nem az a cél, hogy pontosan ugyanazt az összeállítást reprodukáljuk.

A kérdés inkább az: mi volt benne az, amit annyira szeretett?

A feltűnőség? A nőiesség? A játékosság? A drámaiság? A romantika? A szabadság? Az, hogy különbözött a többiektől?

Mert ezt már vissza lehet hozni.

Csak a mai divathoz, a mai testalkathoz, a jelenlegi élethelyzethez és a mai személyiséghez igazítva.

Lehet, hogy a régi tűzpiros kalapból ma egy különleges piros táska lesz. A bohém nadrágból egy gyönyörű, modern, széles szárú nadrág. A romantikus fodrokból egyetlen izgalmas részlet egy blúzon. A régi merészségből pedig egy olyan összeállítás, amelyben az ember újra azt érzi: Igen. Ez én vagyok.

Mit jelent akkor a stílusos öltözködés?

Szerintem biztosan nem azt, hogy ötven- vagy hatvanévesen ugyanúgy öltözünk, mint húszévesen.

De azt sem, hogy egy bizonyos életkor fölött mindazt, amit korábban szerettünk, szépen félretesszük, és áttérünk a "korunknak megfelelő", biztonságos ruhákra.

A stílusos öltözködés számomra sokkal inkább azt jelenti, hogy a külsőnk valamilyen módon összhangban van azzal, akik vagyunk. És ez az összhang életünk során folyamatosan változik.

Nem ugyanaz a testünk. Nem ugyanaz az életünk. Nem ugyanazok a feladataink. És mi magunk sem vagyunk ugyanazok. De lehet bennünk valami, ami nagyon régóta változatlan.

Néha nem új stílust kell keresni, hanem a régit kell újra megtalálni

Talán ezért szeretem ezeket a 34 év különbséggel készült képpárokat. Nem azért, mert azt mutatják, hogy semmit sem változtam. Dehogyis. Hanem azért, mert megmutatják, hogy a változás mögött van folytonosság is.

A nagy kalap még mindig nagy kalap. A horgolt anyag még mindig előkerül. Az aszimmetria még mindig izgat. A fekete fürdőruha is visszatér.

És az a bizonyos drámaiság, amely húszévesen még teljesen ösztönös volt, ma is ott van – csak már sokkal tudatosabban használom.

Amikor pedig valaki eljön hozzám stílustanácsadásra, engem pontosan ez is érdekel.

Nemcsak az, hogy mi áll jól neki.

Hanem az is, hogy ki ő valójában. Mit szeretett régen? Mit veszített el közben? Mi az, amit talán évek óta nem mert felvenni? És melyek azok a régi szálak, amelyeket érdemes újra felvenni – immár úgy, hogy illeszkedjenek ahhoz a nőhöz, aki ma lett belőle.

Mert lehet, hogy a saját stílusunkat nem is mindig megtalálnunk kell.

Néha csak újra emlékeznünk kell rá.